A munkásszállások létrejötte szorosan összefügg az iparosodással és a városiasodás felgyorsulásával. Amikor a 18–19. század fordulóján Európában és Észak-Amerikában megjelentek a nagy gyárak, hirtelen tömegek indultak el vidékről a városokba munkát keresni. A munkahelyek száma nőtt, a lakásoké viszont nem követte ezt a tempót. A kialakult lakhatási válság hívta életre azt a megoldást, amit ma munkásszállások néven ismerünk.
Az ipari forradalom és a lakhatási krízis
Az ipari forradalom idején a gyárak köré teljesen új városrészek épültek. A textilüzemek, bányák és kohók folyamatos munkaerőt igényeltek, ezért a tulajdonosoknak érdekük volt, hogy a dolgozók a munkahely közelében éljenek. Kezdetben sok munkás zsúfolt bérházakban vagy ideiglenes szállásokon lakott, gyakran egészségtelen körülmények között. A gyártulajdonosok hamar felismerték, hogy a stabil és kiszámítható munkaerő megtartásához rendezettebb lakhatási megoldásra van szükség. Így születtek meg az első szervezetten kialakított munkáslakótelepek és közös szállásépületek. Ezek még nem minden esetben feleltek meg a mai komfortelvárásoknak, de jelentős előrelépést jelentettek a korábbi állapotokhoz képest. A 19. század elején az Egyesült Államokban, a massachusettsi Lowell városában már az 1830-as években épültek úgynevezett boarding houseok a textilipari munkások számára. Ezeket sok történész a szervezett munkásszállások egyik legkorábbi formájának tekinti. A gyárak tulajdonosai nemcsak szállást, hanem szabályozott életkörülményeket is biztosítottak, ami a korszakban újszerű megközelítésnek számított. Európában a 19. század közepén jelentek meg az első tudatosan tervezett munkáslakótelepek. Koppenhágában 1854 és 1872 között épült fel a Brumleby nevű lakóegyüttes, amelyet kifejezetten alacsony jövedelmű munkások számára hoztak létre. Ez az egyik legrégebbi ma is létező, szervezett munkáslakás projekt Európában. Bár inkább családi lakóházakról volt szó, mint klasszikus szállóról, a koncepció már a munkásszállások társadalmi alapgondolatát tükrözte, azaz elérhető árú, rendezett lakhatást biztosítani a dolgozóknak. Ha a klasszikus értelemben vett, nagy létszámú, közös terekre épülő munkásszállót keressük, akkor a 20. század elején épült nagyvárosi férfiszállók számítanak mérföldkőnek. Ezek több száz egyedülálló munkavállalónak biztosítottak egyszerű, de tiszta elhelyezést, gyakran közös étkezővel és mosdóval.
A koncepció társadalmi háttere
A munkásszállások kialakulását nemcsak gazdasági, hanem társadalmi okok is befolyásolták. A 19. században a nagyvárosokban súlyos higiéniai problémák jelentkeztek. A zsúfoltság járványokhoz és magas halálozási arányhoz vezetett. A rendezett, tervezett munkáslakhatás ezért közegészségügyi szempontból is fontos lépés volt. A munkáltatók számára a szállás biztosítása egyfajta kontrollt is jelentett. A munkások közelebb éltek a munkahelyhez, ritkábban késtek, és kisebb eséllyel váltottak munkahelyet. A munkásszállások így a gazdasági stabilitás eszközei is lettek. A 20. században a munkásszállások szerepe tovább változott. A nagy ipari központokban, bányavidékeken és gyártelepeken már nemcsak a munkaadók, hanem az állam és az önkormányzatok is részt vettek a dolgozók lakhatásának megszervezésében. Különösen a szocialista országokban vált általánossá a munkásszállók építése, amelyek gyakran több emeletes, egyszerű kialakítású épületek voltak. Ezek az intézmények elsősorban az egyedülálló vagy ideiglenesen más városban dolgozó munkavállalókat szolgálták ki. A munkásszállások így a munkaerő mobilitásának fontos eszközeivé váltak. Ma a munkásszállások már jóval korszerűbb formában működnek. Sok esetben felújított, komfortos szobákkal, saját fürdőszobával és közösségi terekkel várják a dolgozókat. A globalizáció és a nemzetközi munkaerő áramlás miatt ismét felértékelődött a rövid vagy középtávú, megfizethető szálláshelyek szerepe.